A magyar nyelvoktatás jelenleg a kommunikatív stílust követi, amit általában a 80-as évekig divatos nyelvtanos-fordító stílussal állítanak szembe. Az általános vélekedés az, hogy a hagyományos, nyelvtanos stílus után a fejlettebb, minden szempontból kedvezőbb kommunikatív stílus honosodott meg. A rossz eredmények okát sokszor úgy határozzák meg, hogy a tanárok nem hajlandóak a kommunikatív stílust követni, ragaszkodnak a nyelvtanos-fordító módszerhez. Ebben a posztban megpróbálom bemutatni a kommunikatív stílust, annak megjelenését a nyelvtanítás történetében, és azon is elgondolkozok, jobbak lennének-e az eredményeink, ha minden tanár a kommunikatív stílust követné.

A történeti áttekintéshez James L. Barker A nyelvtanítási módszerek halandóságáról (On the mortality of language learning methods) című előadását vettem alapul, utána olvashatóak a saját észrevételeim.

A kommunikatív stílus előzményei és megjelenése

Barker rámutat, hogy a nyelvtanon, szólistákon, fordításon alapuló nyelvtanítást már az 1860-as években sok kritika érte, és már ekkor divatba jött a szóbeli nyelvhasználat, a szerepjáték hangsúlyozása. A próbálkozások azért nem jártak sikerrel, mert nem vették figyelembe, hogy a tömegoktatás, az iskolai keret nem megfelelő erre a módszerre. Különösképpen alkalmatlan volt a módszer az átlagos és gyenge képességű tanulók oktatására. A módszerben való csalódottság már a 19. század első felében általános volt, a 19. század második felére aztán a kutatások is kimutatták, hogy ez az egyoldalú megközelítés nem jó. A 20. század első fele az intenzív kutatás és az egyensúlyra törekvés időszaka volt: a hétköznapi életből vett párbeszédeket letisztázott szószedetek és nyelvtani magyarázatok követték. Mellékágként a katonai igények kiszolgálására jött létre egy erősen drill-központú, szigorú stílus. A 60-as években a behaviorizmus hatására Amerikában az audio-alapú tanítás jött divatba, Franciaországban pedig az audiovizuális. Amerikában tiszavirág életűnek bizonyult ez az irány, és a felnőttoktatásból kiindulva megjelent a kommunikatív stílus. A kommunikatív stílus lényege az volt, hogy minél gyorsabban praktikus mondatokkal vértezze fel elsősorban azokat, akiknek a munkájukhoz ez kell, tehát a kereskedelemmel foglalkozó utazókat. A stílus központjában az úgynevezett beszédfunkciók álltak, a tananyagot a szituációk, beszédhelyzetek alakították: mint például egy meghívás elfogadása és elutasítása, egyetértés vagy ellenkezés kifejezése. A kommunikatív stílus (módszernek nem lehet nevezni, mert több különböző módszer tartozhat alá) erős marketinget kapott, és a közoktatás is átvette. A 80-as években volt a csúcson, a 90-es évektől pedig lassú hanyatlás következett. Az úgynevezett poszt-kommunikatív stílus szerint az iskola a személyes tanulás és a felfedezés helye, a tanár pedig vezetője, segítője a folyamatnak: a hangsúly az egyénen, az egyén igényein van.

A nyelvtanítási trendek váltakozása

Barker hangsúlyozza, hogy a nyelvtanítási divatok marketingje mindig kiemel valamit, és leegyszerűsíti az üzenetét. A kommunikatív stílus például ezt mondja: “Ne a nyelvről tanulj, a nyelvet tanuld meg!” Minden stílus azzal indít, hogy az őt megelőző vagy az összes többi rossz, nem tud eredményt hozni. A sok kudarc után ez az érvelés számos nyelvtanulóban visszhangra talál, és mivel a saját példájuk alátámasztja, hogy a “régi” módszer eredménytelen, befogadóak lesznek az “új” módszerrel szemben. A gyakorlatban persze minden stílus vagy módszer ennél jóval összetettebb, a felhasználók mégis csak egy leegyszerűsített kommunikációt kaphatnak. A kiadók kiválogatják azokat a kutatásokat, részeredményeket, amelyek alátámasztják a mondandójukat: szelektíven idéznek, általánosítanak. A kutatók néha fellázadnak, de a hangjuk nyilván nem jut el annyi emberhez, mint a reklám. Az utóbbi 100 évben az is megfigyelhető, hogy az újonnan megjelenő médiumok határozzák meg az érvelést. A fonográf, a rádió, a magnó, a TV, a számítógép, majd az internet lesz a tanulás középpontjában. Bár az igaz, hogy ezek az eszközök fontosak és jók, felfújják az előnyeiket, és azt sugallják, hogy ha nem használod őket, ódivatú vagy. Az új módszerek mindig pénzt jelentenek, ezért a kiadók szeretik, ha változik a divat. Mivel a megszerzett piacot se szeretnék elveszíteni, átdolgozzák a bejáratott könyveiket. A kiadók együttműködésre törekednek a módszertan tanárokkal és a tanár szervezetekkel. Azt már én teszem hozzá, hogy nagyon régóta meggyőződésem, hogy a kiadók alakítják a módszertant. Nem a kutatók, a tanárok mondják meg, hogy mit szeretnének, ami alapján a kiadó könyvet irat, hanem a kiadó irat egy könyvet, amiről aztán a tanár az egyetemen vagy egy továbbképzésen megtanulja, hogy ez a helyes módszer. Ehhez az agymosáshoz sokszor nagyban hozzájárul egy-két ajándék könyv vagy nyeremény is. A tanárok soha nem nézik meg kívülről a helyzetet, eszükbe se jut megkérdőjelezni a nagy kiadó agyonpromózott sorozatát. A dolognak az a vége, hogy minden laikus látja, hogy a könyvek borzasztóak, csak a tanárok nem. A laikusok használat közben, saját magukon látták az eredménytelenséget, a tanárok meg megtanulták a továbbképzésen, hogy ez a jó módszer, ami az adott könyvben is van.

A nyelvtanítás eredménytelenségének okai

Barker három dologban látja a kudarc okát. Egyrészt a módszerek az erős marketing miatt gyakran ígérnek olyat, amit nem tudnak betartani. Ez mindenképp csalódáshoz vezet. Másrészt, ha van kutatás a módszer mögött, az ideális körülmények között készül. Az iskolában ha nagy a csoport, a gyerekek fegyelmezetlenek, vagy a tanárnak nincs meg a módszerhez szükséges egyénisége, energiája, egy “bizonyítottan” jó módszer is kudarcba fullad. A kommunikatív stílus például felnőttoktatásra lett kitalálva, ráadásul gyors és intenzív tréningekre. A harmadik ok az, hogy nem minden módszer jó minden nyelvre, és ezt gyakran nem veszik figyelembe. A kommunikatív stílus az angol nyelv oktatására optimalizált. A francia esetében például hatszor annyi elemet kéne megtanulni az első évben, ami nem biztosított ezekkel a gyakorlatokkal.

A nyelvtanítási stílusok gyakran kihagynak egy fontos összetevőt, a szélsőségek között mozognak, mint egy inga. 20-30 évente jön új divat, körülbelül ennyi egy ember szakmai élete: 30-tól 60 éves koráig. A nyelvtanítás nem foglalkozik a múlttal, minden teóriát, technikát úgy mutat be, mintha új lenne. Az egyetemen vagy nem tanítják meg a régebben divatos módszereket, vagy azt mondják, hogy azok fejletlenek, rosszak, elavultak. Mivel a nyelvtanítás múltbeli kutatási eredményeivel, tapasztalataival senki nem foglalkozik, bárki felléphet szakértőként. A jó, fontos kutatásokról senki sem tud, de a hangzatos szlogenek és a marketing mindenkihez eljutnak. A siker kulcsa Barker szerint emiatt nem a módszerben van, hanem az egyénben. A motiváció és az egyéni munka intenzitása határozza meg az eredményeket.

Mi történik a magyar iskolákban?

Az én meglátásom szerint a nyelvtanos-fordító és a kommunikatív stílus eredményessége között nincs különbség. Valószínűnek tartom, hogy ugyanazok a diákok, akik a nyelvtanossal megtanultak, megtanulnának most is, és akik azzal nem tanultak meg, azok most se járnának sikerrel. Az igyekvő, motivált és önálló diákok otthon hozzáteszik az egyoldalú módszerhez azt, ami hiányzik belőle. Például simán kiszótárazzák, lefordítják a kommunikatív tankönyv szövegeit, vagy utánanéznek máshol a nyelvtannak. Ahogy veszem sorra a kritikákhoz a tankönyveket, folyamatosan olyan érzésem van, hogy azt nézték, hogy mi jó a tanárnak. Ha azt veszem figyelembe, hogy a könyvet a tanár számára kell eladni, mert ő választja meg, miből tanul az osztály, akkor ez valahol nem is meglepő. Mintha az lett volna a szempont, hogyan tud 10-20 gyereket kordában tartani, fegyelmezni, irányítottan mozgatni. Ha a csoport 20%-a halad, a tanár nyugodt, ő leadta az anyagot, elvégezte a munkáját. A többiek gyenge képességűek vagy lusták, tanuljanak többet, járjanak különórára. A tanárokat felügyelők a differenciált oktatást követelik. Megnézném egyébként, ők hogyan tudnák megvalósítani, hogyan tudnának tízféle gyereket, tízféle szinten szimultán tanítani. A differenciálás egy ugyanolyan lufi manapság, mint a kommunikatív stílus. Jól hangzik, de a gyakorlatban erősen problémás. Merthogy mi lesz nálunk a kommunikatív stílusból? Párban makogás érdektelen kérdésekről, kudarcélmény, cikiség-érzés. Csoportmunka esetén az ügyesek megcsinálják a feladatot, a többiek nem jutnak lehetőséghez. Mindegy, hogy 25 évvel ezelőtti vagy mai tankönyvet nézek, mind nem létező diákoknak íródott. Pedig nem lenne bonyolult a dolog. Olyan anyagot kéne készíteni, amivel a többség bizonyítottan megtanul, a diákok igényeit is figyelembe kéne venni, nem csak a tanárokét. Nem a divatot, a kiadók anyagi érdekeit kéne követni, hanem fel kéne használni a múlt tapasztalatait egy kiegyensúlyozott tananyag érdekében.

vissza